Egyéb kategória bejegyzései

Neil Gaiman – Északi mitológia

 

Az elmúlt időszakban nem kevés, a skandináv mitológiával, Ásatrúval, és ezekkel rokon témával foglalkozó oldalon és platformon téma Neil Gaiman nemrég megjelent átirata, az Északi mitológia. Mivel jó eséllyel sokan e műből fognak elsőként “ellenőrzött” forrásból (tehát nem internetről) tájékozódni az Istenek és világ viselt dolgairól, úgy gondoltam, mindenképp érdemes vetni rá egy pillantást – meg hát persze, hogyan is kerülhettem volna el ezt a próbálkozást? -, és írni egy rövid, Ásatrú szemszögű kritikát a könyvről.

A skandináv mítoszok elsődleges, és szinte egyetlen valós forrásai az Eddák, Snorri Sturluson művei. E cikkben nem kívánok az Eddák elemzésébe és problematikájába belefolyni, mindenesetre kijelenthetjük: jobb forrásunk nincs. A kevésbé érdeklődők számára azonban frusztráló lehet a hol verses, hogy prózai formában megírt művek szerkezete, utalásai. Ezért időről-időre megjelennek feldolgozások, amik megpróbálják összefoglalni, egésszé szerkeszteni e mítoszokat. A magyar nyelvterület sem mentes ilyen próbálkozásoktól, elég csak Beke Margit  Északi Istenek c. írására vagy Dömötör Tekla Germán, kelta regék és mondák c. gyűjteményére gondolni. Míg az előbbi – nyugodtan kijelenthetjük – Ásatrú, és forrásközpontú olvasói szempontból nézve is borzalmas, az utóbbi már egészen hűen adja vissza az Istenek történeteit – egy-két kivételtől eltekintve.

A feldolgozásokat pontosan ezek a kivételek teszik vagy érdekessé, vagy rosszabb esetben rémessé. Mert valójában ezek közül egyik sem tesz mást, mint újra leírja az Eddákat. Próbál fogódzkodókat keresni, összekötni eseményeket, történeti sorrendet felállítani – és ilyenkor bizony néha hozzákölt, módosít és sajnos, néhol elront (elég csak az Északi Istenekre gondolni, amely minden alapot nélkülözve “tárta fel” Óðin utolsó szavait Baldurhoz). Gaiman is kénytelen volt módosításokat eszközölni a műveken – kérdés, hogy milyen minőségűek ezek a módosítások.

Kifejezetten a magyar fordítást szerettem volna végignyálazni, hiszen elsősorban ebből a kiadásból fog tájékozódni a magyar közönség. Vannak esetek, ahol nem tudom eldönteni, hogy a fordítás során ment félre valami, vagy tényleg így lett kitalálva. Kérem azokat, akik már hozzájutottak az angolhoz, nyugodtan kommenteljék megállapításaikat ezen témával kapcsolatban.

A könyv külső megjelenése (magyar, 2017) impozáns puhafedeles, kifejezetten szépen mutat a fedőlap grafikája a domborított kartonon – ugyan én a témához jobban illőnek tartanék egy keményfedeles kiadást, de ez már a magánvéleményem, a lényeg úgyis belül van.

Tartalmilag felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Valójában hosszabb és jobban összeszedett történetsorra számítottam. Ugyanis az Északi mitológia sem tesz mást, mint újra elmeséli az Eddák történeteit, néhány kisebb változtatással – azonban azt meg kell hagyni, hogy nem követ el akkora “barbárságot” sehol, mint elődei. A lényegen nem változtat, hűen adja vissza a történeteket – egyetlen kivétellel, de az erős. Spoileresnek nem nevezhetném a következő információt, de aki akarja, ugorja át a következő bekezdést.

Skírnir rábeszéli Gerdet a Freyrrel kötendő házasságra. Odamegy, elmeséli, milyen csodás Isten is Freyr, Gerd pedig bólint egyet, és annyit mond sugárzó arccal, hogy oké. Aki olvasta az Eddákat, az tudja, hogy a történet “kissé” máshogyan festett – Skírnir halálosan megfenyegette Gerdet és családját, aki végül – miután végighallgatta, milyen sanyarú lesz a sorsa, ha ellenszegül – belement a házasságba. Ez a változtatás minimum furcsa, de kérdés – miért volt rá szükség? Hogy az egyetlen eddai szerelmes történet ne záruljon kesernyés happy enddel? Nem tudni.

Voltak még kisebb-nagyobb módosítások, amiket nehezen értettem, de nem voltak zavaróak – ilyen például, hogy az idők kezdetén mind Niflheimet, mind Muspellheimet északra helyezte el, hogy Hugint és Munnint hol varjúnak, hol hollónak írja, hogy Thrymre ogreként utal, illetve, hogy az aranytáblákból hogyan lettek a Ragnarök után arany sakkbábuk. De ezek még nem zavaróak igazán.

Ami viszont kevésbé volt elfogadható számomra, az az, hogy nem egy esetben Gaiman kifejezetten együgyűnek mutatja az Isteneket – ez főként Þór esetében volt zavaró, indokolatlanul kevés észt osztott neki e lapokon, pedig azért tudjuk, hogy bár jelleme teljesen különbözik atyjáétól, semmiképp sem lehet rá azt mondani, hogy buta volna. Nagyon is eszes, már ha csak az Alvís énekre gondolunk is. Ez tényleg fájt.

Hogy ne csak negatív oldalról élezzem a művet, Gaiman írása nagyon is jó! Ha ezek  felett szemet tudunk hunyni, úgy kifejezetten szórakoztató és érdekes összegzése ez az északi mitológiának. Könnyedén olvastatja magát, pillanatok alatt elfogy az a 205 oldal – mint mondtam, elég rövid. Persze ha azt nézzük, az Eddák sem hosszabbak. Kicsit pont ez az, amit hiányolok: jó átiratot készített, de keveset tett bele. Nyilván nagyobb lenne az ellenállás Ásatrú körökben, ha jobban belenyúl az alapba, de talán megérte volna. Mindenesetre ahogyan az Amerikai Istenek esetében is, itt is érzem, hogy tisztelettel és szeretettel nyúlt az alapanyagokhoz.

Elsősorban azoknak ajánlanám ezt a könyvet, akik nehezen boldogulnak az Eddákkal, és inkább könnyedebb formában ismerkednének meg a történetekkel – számukra javasolt a sokszor hangoztatott módszer: mindig ellenőrizz! És kérdezzenek nyugodtan egy tapasztaltabb olvasótól. Azok  számára, akik már olvasta a fő műveket, szintén rejthet érdekességeket e feldolgozás, mindenképp ajánlott egy próbát tenni vele. Egy valamit viszont soha ne felejtsetek: ez a könyv a nagyközönségnek íródott. Minden kis módosítás jórészt ennek köszönhető, így mielőtt elátkoznátok Gaimant és háza népét, ne feledjétek: sokak számára ez lehet a kapu az Istenek felé.

ValM

 

Bibliográfiai adatok:neil_northern

  • Agave Könyvek Kiadó Kft.
  • 208 oldal
  • Kötés: puha
  • ISBN: 9789634192329
  • Nyelv: Magyar
  • Megjelenés éve: 2017
  • Fordító: Pék Zoltán

A kiadó oldala: http://www.agavekonyvek.hu/konyvek/eszaki-mitologia?gclid=CKKLm_qNn9ICFXYz0wodYzkH-A

 

Reklámok

Yule vs Karácsony

A nagy ünnepi hév közepette szeretnék egy rövid posztot szentelni az események összeegyeztethetőségének.

Nemrég zajlott (avagy sok gyakorló esetében zajlik) Yule ünnepe, a Fény visszatértének, a legsötétebb óra végének ünnepe. A tél még tart, de innentől már tisztán kifelé haladunk belőle. Elsősorban ezt ünnepeljük Yule idején.Ivószaru

Mindemellett kevés olyan ember lehet, aki nem úgy nevelkedett, hogy valamely más ünnepet tartott családjával, szeretteinek körében ezen időszakban. Talán egyesekben fel is merült, miután megismerkedtek az Ásatrúval, hogy vajon összeegyeztethetőek-e ezek az ünnepek, illetve megtartásuk jelenlegi hitükkel.

Szerény véleményem az, hogy természetesen igen! Saját tapasztalatból a Karácsonyról beszélhetek. Elcsépelt információk hadával találkozhatunk az ünnep kapcsán – hogy igen, pogány eredetű ünnep, amit azért raktak pont erre az időpontra, hogy kiváltsa a napfordulónak, illetve a régi Isteneknek tiszteletét. Hogy ez a szeretet ünnepe, illetve a családé – hogy ez mióta lehet így egyébként, arra nagyon kíváncsi lennék, személy szerint kétlem, hogy az eredeti keresztény karácsonyban túl nagy szerep jutott volna ennek a témakörnek. De ma, a rohanó világban ténylegesen kisebbfajta felüdülést jelent ez az esemény, mert kiszakít minket a hétköznapokból – mindezt valójában vallási felhangok nélkül teszi. Habár a dalok, a körítés ténylegesen keresztény, az ünnep üzenete (de legalább néhány aspektusa, legfőképp a család) univerzális, bármely világnézettel kompatibilis, így az Ásatrúéval is. Ahogyan Vetrnætr az Ősök ünnepe, úgy ez az időszak nyugodtan lehet az Élők ünnepe, azoké, akik itt vannak még velünk. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az utóbbi csoport könnyen átcsúszhat az előbbibe. Éppen ezért fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, milyen fontosak rokonaink, családunk. Ha csupán a múltat szemléljük, végül valóban csak múltunk lesz – a körülöttünk levő jelen elporlad.

Teljesen mindegy, minek hívjuk, milyen formában ünnepeljük – ez az időszak a Családé. Ha zavar a rengeteg keresztény motívum, gondolj arra: a kivilágított karácsonyfa fényt hoz a sötétségbe – ahogyan az újonnan erősödő Sunna is. Találd meg a tartalmat, a motívumokat, amelyek számodra is élvezhetővé teszik ezt az ünnepet hitbéli szempontból – ha igényled. A tartalom legfontosabb része már úgyis adott.

 

Kellemes Yule-t!

ValM

Könyvajánló: Neil Gaiman – Amerikai istenek

Neil Gaiman először akkor került a látóterembe, amikor a Doctor Who sorozat kapcsán kiderült, hogy annak írója lesz. A név ismerős volt, de nem igazán tudtam hova tenni, egyetlen művét sem ismertem.

Aztán nem sokkal ezelőtt angol nyelven ajánlották az Amerikai isteneket, amit el is kezdtem, hiszen már tudtam, hogy részben engem is érintő témákról van szó benne. Nem is hittem, hogy mennyire. A könyvnek csak pár oldalán jutottam túl és valahogy úgy is maradt hónapokig, amíg rá nem ébredtem, hogy munkából hazaérve egyszerűen túl fáradt vagyok az olvasáshoz, ezért kerestem egy példányt a telefonomra, és ott folytattam, illetve kezdtem el elölről a művet, ezúttal magyar nyelven.

Hát, nehéz spoilerek nélkül beszámolni a könyvről. A sztori alapját persze minden ezzel foglalkozó oldalon, illetve a könyv hátulján is megtaláljátok:

“Mike Ainsel három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Mike élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról. Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Mike kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Mike számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Mike Ainsel hirtelen a kellős közepén találja magát.” (book24.hu)

 

Kár, hogy a főszereplőt végül is nem Mike Ainselnek hívják. De sebaj, ezt majd értse az, aki elolvasta a könyvet. Mi nevezzük inkább őt Árnyéknak.

Tehát Árnyék Szerda szolgálatába áll – és akkor nézzük meg ezt egy kicsit: nem mozgathatott meg valamit benned? Ha a válasz igen, örülhetsz: ilyen és ehhez hasonló utalásokkal van tele a könyv. Számomra meglepő volt, milyen pontossággal ír a témáról Gaiman, mélyen beleásta magát – itt érdemes megjegyezni, hogy nem csak ezen a területen kutakodott. Jó érzés volt olvasni olyan kultúrák szereplőiről is, akiket eleddig nem ismertem – ilyen például Csernobog, aki mint megtudtam, szláv istenség, a “Fekete Isten”, aki a tisztaság és egyenesség istenének, Bielobognak a tökéletes ellentéte. Persze ez nincs így kibontva a műben – de ha kicsit utánaolvas az ember, nagyon érdekes utalásokat, akár poénokat is találhat. Egy résznél konkrétan felröhögtem olvasás közben:

A madár megvárta, míg közelebb ér, aztán egy újabb szárnycsapással átrebbent egy másik faágra kissé balra Árnyék eredeti útirányától.

– Hé – mondta Árnyék. – Huginn vagy Munnin, bármelyik is vagy.

A madár megfordult, gyanakodva félrehajtotta a fejét és csillogó szemmel Árnyékra meredt.

– Mondd, hogy “Soha már” – kérte Árnyék.

– Baszd meg – mondta a holló.

Az egész mű egy rétegében tisztelgés a régmúlt kultúrák és isteneik előtt. Gaiman rengeteget felvonultat, ismerteket és kevésbé ismerteket, és mindannyiukat beágyazza egy, a mi világunkkal párhuzamosan élő, attól legnagyobbrészt rejtve maradó világba. Egyébként a kereszténység előtti magyarok istene is kap pár mondatot.

A régi isteneket elhozták magukkal volt híveik – Amerika bevándorlói. Végül mind elfelejtették őket, s az istenek meggyengültek, hiszen senki sem imádta őket, senki sem áldozott nekik semmiféleképpen. Így kénytelenek voltak így-úgy integrálódni a társadalomba.

Persze, ahogyan születtek istenek a régi időkben, úgy születnek manapság is. A modern istenek egészen mások: őket az embereket lenyűgöző technika hívta életre. Fiatalok és erősek, és úgy hiszik: nincs hely két csoportnak a Földön. A helyzet pattanásig feszült a két csoport között, és a kérdés: hogyan fog véget érni? Melyik oldal ragadja magához a győzelmet, és emelkedik felül?

Az alapszituáció adott, és már így is spoilereztem kicsit, ezt fel is függesztem. A történet végig feszített tempót diktál, engem nagyon lekötött, viszonylag gyorsan túl voltam rajta – pedig nem egy egydélutános olvasmány a maga hatszáz oldalával. Rengeteg érdekes és elgondolkodtató képet, metaforát és gondolatot vonultat fel. Ezek közül jó pár részben egyezik az én világképemmel, még izgalmasabbá téve a művet számomra. Habár fő szál végét nem igazán éreztem átütő erejűnek (kicsit harmatos volt, de megbocsátható teljesen), az epilógussal olyan pontot tett az i-re, amivel azt hiszem ténylegesen elnyerte nálam az “egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam” kategóriába való azonnali felvételt. És nem is olyan rég érkezett a hír, hogy készül a folytatás. Én várni fogom.

Szóval mindenkinek ajánlom ezt a művet, legyen akár ásatrúar vagy nem, érdeklődő vagy teljesen laikus, mindenképp izgalmas olvasmány mindazoknak, akiket érdekel a kultúra, és nem riadnak meg az enyhe fantasytól (ha ezt lehet annak nevezni). Vessetek rá egy pillantást!

Vendégposzt – Gondolatok az ember-isten kapcsolatról / ValhallaRising

(A következőekben ValhallaRising gondolatait olvashatjátok vendégposztként az Istenek és az emberek közötti viszonyról.)

Sziasztok!

Ezúttal egy kicsit szabadabb írással találkozhattok, mert igazából most a gondolataimat szerettem volna megosztani veletek a témával kapcsolatban. Tehát maga az írás nagyon a személyes véleményemet fogja tükrözni, de ennek ellenére remélem, hogy elérek vele valami építő jellegű eredményt is 🙂

Amikor különböző vallásokról beszélünk, és azok isteneiről, fontos megjegyezni, hogy nem csak az a különbség mondjuk a kereszténység és az Ásatrú között, hogy egyiknél egy isten van, a másiknál meg több; hanem alapvetően ahogy minden vallás teológiai és filozófiai vitákban őrlődik, úgy kialakul a saját istenképe is (de ez már a kezdetekben is kialakulhat). Ez pedig kultúrákként és felfogásokként nagyon eltérőek lehetnek. Sőt, átfedésben is vannak, hiszen a személyes felfogás is nagyban befolyásolhatja ezt, mégha mondjuk az ellent is mond az adott vallás többségének gondolkodásával.

Bennem, személy szerint, amióta az északi isteneket követem, szép lassan kezdett csak megvilágosodni, hogy hogyan is képzelem el a kapcsolatomat velük. Viszont ez, az amúgy még változékony istenkép, hatalmas rostán ment keresztül – van ami megmaradt a keresztény gyökerekből, van amit más vallások megismerésével adtam hozzá, de a fő tényező, amely a véleményem kialakulásában szerepet játszott, az az Eddák volt.

De, hogy hogyan is alakult végül ki az istenképem? Jobb, ha már végre hagyom a rizsát és rátérek a konkrétumokra.
A kérdés gyökerét én a teremtésben kerestem legelőször. Elsőre úgy tűnt, hogy ez a teremtés történet nem változtatott túl sokat az isten-ember kapcsolatképemen, hiszen a kereszténységhez hasonlóan nálunk is egy férfi és egy nő teremtetik az istenek képmására.11425740_661315533968593_646501031_n De, ha jobban belegondolunk a logikába, már itt is hatalmas választóvonalba ütközünk – hiszen a monoteista vallásokban egy isten van: ő a mindenható, minden felett álló entitás.
Épp ezért, amikor a saját képére teremt minket, akkor mi is egyfajta kiválasztott szerephez jutunk. A növények, állatok és minden más NEKÜNK lett teremtve; ergo joggal birtoklunk mindent. Épp ezért nem is kell félnünk nálunk erősebb entitásoktól – ha netán valami természeti csapás fenyeget, akkor minden bizonnyal mi vagyunk a hibásak, és valójában isten büntet meg minket. Mert számunkra a legnagyobb ellenség saját magunk vagyunk, esendő élőlények lévén magunkban kell minden harcot megvívnunk, amiket a kísértés okoz.

Ezzel szemben az Ásatrúban más istenkép alakul ki a szövegek alapján: ámbár a mi isteneink is hatalmas erővel rendelkeznek, de nem mindenhatók. Vannak hibáik, előnyeik, és azt is be kell bizony vallanunk, hogy némelyikük valószínűleg le se sz**ja, hogy mi történik az életünkel. Viszont ugyanúgy meg van az erős kötődés az isteni és az emberi rend között, sőt! Ne felejtsük el, hogy míg egy monoteista számára elérhetetlen az ő istene, egy távoli idea, egy cucc, amit akkor közelíthetünk csak meg, ha erkölcsös életet éltünk, addig nálunk az istenek közvetlen kapcsolatba is lépnek néha velünk; maga Heimdall-Ríg tanított minket úgy, mintha saját fiát tanítaná; de sokszor látogatnak el más istenek is a világunkba, hogy megnézzék minden rendben van-e itt lent, Miđgarđban.

Sokaknak elsőre úgy tűnhet, hogy a mi isteneink nem is foglalkoznak velünk. Pedig ez nem igaz. Nem gondoljuk úgy, hogy Óđinn vagy þór látná minden mozdulatunkat, és felsegít minden esésünknél, ha méltóképp szolgáljuk őket. De ez nem is baj, sőt, sokkal közelebb áll a realitáshoz. Ki kell érdemelni az istenek figyelmét, kemény munkával és fejlődéssel, kitartással és akaraterővel – ha így teszünk, valóban meg fognak segíteni a nehéz helyzetben, de nem úgy, mint az az apa, aki örökké babusgatja gyerekét, és ezzel együtt annak is fogja tartani élete végéig. Úgy fognak megsegíteni, mint az az apa, aki tanítómestere a fiának, és tudja, hogy néha el kell engednie gyereke kezét, mert akkor az fel fog nőni, és akár már apjával is vetekedhet. A Ríg-énekben azt olvashatjuk, hogy az emberfiú már túljár tanára, Heimdall eszén, Óđinnról pedig tudjuk, hogy úgy köszönti az arra méltó hősöket Valhallában, mintha a frissen érkezett vendég lenne a legbecsesebb élőlény egész Asgarđban.

Áttárgyaltuk a teremtést és az életet; jöjjön hát a halál. A túlvilágképünk különbsége is nagyban különbözik a monoteista túlvilágképtől, és ez is szépen befolyásolja az isten-ember kapcsolat kinézetét. Ennek egy nagyon egyszerű oka van: nem fekete-fehér se az élet, se a túlvilág. Nem mennyország lesz halálunk után, vagy pokol. Nem ilyen egyszerű a dolog.

Ha valaki méltóképpen tanul, edz, fejlődik a maga útján, a maga környezetében, akkor bizony elnyeri az istenek figyelmét, és ők ezért gondoskodni fognak róla, ha eljön annak az ideje- főleg, mert szükségük is van ránk. Tudjuk, hogy mi is hatalmas szerepet játszunk majd a Ragnarökben, és bizony azzal, hogy tinédzserként elloptam a lekvárt Marika néni boltjából, de aztán meggyóntam, nem igazán segítem ki az isteneket. A kölcsönös tisztelet teszi lehetővé azt, hogy mi elérjük méltó jutalmunkat a túlvilágon – de ezt a tiszteletet meg is kell alapozni valahogy.

De akkor mi a helyzet, ha nem érem el ezt? Nincs egy pokol, ahol elnyerem a büntetésem a lustaságomért?11324043_661325990634214_1997694188_n

Azok, akik átlagos életet élnek, csak élvezik a mindennapokat, természetesen nem jutnak emiatt pokolra – nincs értelme a büntetésnek itt. Egyszerűen csak ugyanazt az életet fogják élni a túlvilágon is, Hélben, mint ahogy az evilágon intézték dolgaikat. Ez pedig csodálatos, és itt szeretném megjegyezni, hogy Hél a ”leg-emberbarátabb” istenek közé tartozik. Bizony fontos dolog megköszönni þórnak, hogy megvédi gyenge világunkat, de ne felejtsük el azt se, hogy a lelkek zömét Hél fogadja be birodalmába, ami szerintem hatalmas szó, legalábbis ránk nézve. Mert az angol nyelv asszociációjával ellentétben ”Hel” nem maga a pokol (angolul: ”Hell”) – hanem egyszerűen egy másik dimenzió, ahol folytathatjuk az életünket.

Visszatérve a túlvilág kérdéshez felmerül még egy kérdés: akkor nem is fontos, hogy mennyire élek erkölcsös életet?

Természetesen ez nem így van. De ehhez megint csak azt tudom mondani: az élet nem fekete-fehér. Változnak a körülmények, a kultúrák, a hagyományok, és ezért nem tudunk eternális erkölcsi igazságokban hinni.

Igaz, nagyon szélsőséges eseteknél említi a Völuspá Nídhöggöt, aki Yggdrasil gyökereinél kínozza az arra méltó embereket, de ezek a nagyon szélsőséges esetek. Alapvetően itt is az teljesül, hogy ahogy az evilágon cselekedtél, úgy fogsz élni, úgy fognak bánni veled a túlvilágon is.

Nekünk nincs tízparancsolatunk, se más törvénykönyveink, amelyek megszabnák, hogyan éljünk. Természetesen ha tanácstalanok és elveszettek vagyunk, az írásokban találhatunk válaszokra, de azokat se szabad kötelező érvényű dogmáknak tekinteni legtöbbször. Ne felejtsük el, hogy például a Hávamál, Óđinn tanítása se valami eternális törvénykönyv; vagy megfogadjuk, vagy nem. Az ének is ilyen hangnemben beszél.

Épp ezért én úgy gondolom, hogy azok, akik nem a mi vallásunkat követik, de próbálnak tenni azért, hogy közelebb kerüljenek a valódi világhoz, hogy elérjenek valami felsőbb igazságot, és ezt a legértelmesebb eszközökkel teszik meg, azoknak is szép életük lesz Hélben. És ez az istenek igazságossága.

Való igaz, ezek az emberek valószínűleg soha se fognak bekerülni valamelyik isten csarnokába  – de szerintem egy dervis, aki egész életét arra szentelte, hogy Allahot imádja és közelebb kerüljön az ő igazságához, nem is szívesen mulatozna együtt Óđinnal Valhallában egészen a Ragnarök eljöttéig.

Végére pedig azért érdemesnek tartok megemlíteni egy harmadik istenképet is, amellyel ugyan szintén nem értek egyet, de érdemes tanulni belőle.

A keleti politeista vallások némelyikénél idővel kialakult az a nézet, ami szerint az istenek nem valami felsőbbrendű entitást jelölnek, hanem utakat. Vagyis nem imádják az adott istent, nem áldoznak neki így meg úgy, hogy megnyerjék, de megpróbálnak úgy élni, ahogy a róla szóló történetek is szólnak – ezáltal is egy isteni ösvényre lépve.

Ámbár én nem fogom fel ennyire szimbolikusan az istenek tetteit, és magukat az isteneket, sokkal inkább hús-vér entitásoknak gondolom őket, mégis fontosnak tartom azt, hogy az életükkel adott értékeket kövessem. Hogy megpróbáljak valahogy én is keresztezni az ösvényemet az övéikkel, és mégha nem is pontosan az ő útjukon járok, de megpróbálok tanulni hibáikból, erényeikből és tetteikből. Szerintem ez fontos pillére az isten-ember kapcsolatnak.

11535385_661315547301925_1518151167_o

Lezárásként érdemes elmondani, hogy csak pár dolgot említettem most meg – az emberi tudás oly hatalmas, hogy biztos ezernyi más istenképp is létezik ezeken kívül; és valószínűleg ezekből sok is a járható út. Akárhogy is fogjuk fel az isteneket, fontosnak tartom, hogy ezzel egy szebb és igazabb célt szolgáljuk, és képesek legyünk arra, hogy ne zavarjuk meg mást, amint járja a saját újtát. Lehet, hogy nem egyezik meg az ösvényünk, de sokat tudunk tanulni egymástól; de mégha nem is gondoljuk így, mégse ad ez okot arra, hogy beletapossunk a másik ösvényébe. Ez az írás is elsősorban ezt szerette volna figyelembe venni, épp ezért fontos megjegyeznem, hogy nem akartam semelyik vallás követőit se megbántani, de ha mégis valaki úgy érzi, hogy túl offenzív voltam, attól elnézést kérek. Az iromány inkább segítő jelleggel készült: ha megfogtam valamit az olvasóban, annak örülök, de ha csak elolvasta, mint érdekességet, már azzal is elértem valamit.

Örömmel veszem, ha ti is megosztjátok az istenképeteket, a véleményeteket, esetleg a cikkel kapcsolatos kritikátokat a kommentszekcióban – természetesen kulturált és toleráns keretek között.

Válasz.

Nem hittem volna, hogy szükség lesz egy ilyen posztra, de az elmúlt egy hét azt mutatja, hogy nem elkerülhető – nem mintha ezzel amúgy bármi baj lenne, mármint a következő témával, de nem hittem volna, hogy ennyire úgy fogom érezni, hogy beszélnem kell róla. Elég sok alaptalan vád érte az oldalt, az Ásatrút, és úgy általában minket. A körülmények mellékesek. Szeretném tisztázni, hogy milyen elvek és szempontok alapján vezetem az oldalt, és milyen az én képem az Ásatrúról, mit képvisel, és hol a helye jelenleg a világban, vagy szűkebben csak Magyarországon.

Először is, csak hogy deklaráljuk: Az Ásatrú az óészaki hitvilágon alapuló irányzatok között sem azt jelenti, hogy követői csak az Ászokat ismerik el/tisztelik. Egyformán elismer minden, az Yggdrasil kilenc világához tartozó lényt és entitást. Emellett, tágabban fogalmazva: nem kizáró a többi hitvilág istenségeivel szemben, alapesetben remekül megfér más hitrendszerek mellett (de azokkal nem keveredve. Ami keveredik, az nem Ásatrú). Teljes, heterogén egészként tekint a világra, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe, fontossága.

Érkezett egy olyan komment, mely szerint mi „elbarikádozzuk magunkat” az Istenektől a forrásaink mögé. Ezt úgy, ahogy van, elutasítom. A források, amelyek ránk maradtak, a legszilárdabb alapjai ennek a hitnek. Sokat lehet vitázni az amerikai Ásatrú-gyakorlatról, de néha szembejön egy mondás az interneten egy csoportjukban, ami jól jellemzi, mi is a hozzáállásunk alapja: az Ásatrú olyan vallás, amelyben házifeladat van. Igenis el kell olvasni a forrásokat, el kell gondolkodni rajtuk. Hogy miért? Mert ez az egész világnézet alapja. Innen kapjuk a lehetőségekhez mérten leghitelesebb képet arról, milyen is az a bizonyos északi, vagy germán világszemlélet, amely megfogta a fantáziánk valamilyen formában. Mindannyian tudjuk – ahogyan ez már elhangzott ezen az oldalon -, hogy a legtöbbjüket érte keresztény hatás. Tisztában vagyunk vele – de úgy hiszem, szét tudjuk választani azt, és ami annak előtte volt. És habár vannak lyukak és rések, homályos foltok a történetekben – de ezekről lehet beszélgetni, ezek az Ásatrú nyitott kérdései. Nem csapunk a hasunkra, és találjuk ki az összekötő elemeket – a források alapján igyekszünk megfejteni, mit rejthetnek a kimaradt és elvarratlan szálak. És ki tudja, talán egyszer újabb írások kerülnek elő, amik segítenek befoltozni a lyukakat. De addig is abból dolgozunk, ami van. Mert ez az alapja mindennek – mert ha ez nincs meg, akkor egy szubjektív katyvaszt kreálunk csupán. Ha nincs meg ez a hajszálvékony kapocs az Ősökkel, akkor az egésznek mi értelme? Az Eddák évszázadokon, akár egy évezreden át is formálódó kulturális kincsek, mert megőrizték annak a népnek a világszemléletét és gondolatiságát, melynek tagjai között a mi hitünk fundamentumául szolgáló vallás követői éltek. Vajon elvethető-e ez, ha valaki úgy vallja, hogy maga is az északi hitvilág felé fordult? Vajon legyinthet-e rá bárki közülünk? Aligha. Emellett még rengeteg forrás található – népmesék, balladák, mondókák – és habár mind jóval később kerültek lejegyzésre, mintsem hogy Észak áttért a kereszténységre, ha kellő kritikával tanulmányozzuk őket, lefejthető az utólagos máz, és kiviláglik a gondolat, történet magja.

A személyes tapasztalás, illetve az az alapján összegyűjtött személyesebb jellegű információk halmaza, amit nevezhetünk upg (unique­/unverified personal gnosis)-nek is, nagyon fontos a hit megélése szempontjából. Ettől válik az egész az egyén részévé, így lesz az élmény ténylegesen építőköve az életének.  Ez is többféle lehet természetesen – de az alapja mindennek a meglévő tudásunk. Ebből indulunk ki. A upg az egyén magánszférájában létrejött kapcsolat az Istenekkel – ezt nem lehet átruházni másra, egyetemes igazságként kezelni, mert minden egyes individuumnál más és más. Emellett minél több háttérinformációnk van, annál jobban megértjük az Isteneket, és értelmezni tudjuk a jeleket, melyek a megismerés további útján jönnek szembe velünk. Ez az, ami minket is összeköt – a közös tudás, amely mindannyiunknál ugyanaz. Értelmezhetjük többféle úton-módon, de ez a szavakon nem változtat. A személyes fejlődést pedig csakis folyamatos tanulással, kritikus látásmóddal és józan ésszel lehet elérni. Ha valaki komolyan gondolja, akkor energiát is kell bele fektetnie.  Nem könnyű út, de ki tud olyan értelmes tevékenységet, ami kis befektetéssel releváns hasznot is hoz?

Aki az Ásatrút követi, annak be kell látnia, hogy a hitnek van egy magja és egy világszemlélete. Nem feltétlenül muszáj elsőre elfogadnia ezeket. Gondolja át az egyén, hogy tényleg ezek azok az elvek, amelyek mentén szeretné leélni az életét. Persze sok dolog van, ahol figyelembe kell vennünk, hogy bizony, eltelt ezer év. Modern emberként kell gondolkodnunk, de ez nem jelenti azt, hogy a forrásaink nem adhatnak nekünk iránymutatást, tartást. A vallás megmutatja és kisebb-nagyobb mértékben formálja, hogy hogyan viszonyul az egyén az őt körülvevő világhoz. Hogy én ezt hogyan látom, arról már korábban írtam.

Ha már itt tartunk, van még egy dolog: az Ásatrú fiatal vallás. A gyökerei az idők mélyére nyúlnak, de sok víz lefolyt a Dunán, mire elkezdték feltámasztani. Ettől még szilárd alapokon nyugszik. Ezt ne felejtsük el.

Arra a „vádra”, mely szerint az Ásatrút úgy befolyásolta a forrásokon keresztül a kereszténység, hogy az Isteneket távoli és megfoghatatlan entitásokká tették, a válaszom a következő: tévedés. Közel érezzük magunkat az Istenekhez – ezt szerintem a legtöbben így éljük meg. Nem távoliak, de nem is ugranak be minden délután teázni. Nekünk kell megtennünk, amit tennünk kell, hogy elérjük, amit szeretnénk. Nem kérhetjük mindenért a segítségüket, hisz akár úgy is fogalmazhatnánk, büszkévé akarjuk tenni őket. Ez pedig „önálló munka” nélkül kivitelezhetetlen.

Hogy egy kicsit összefoglaljam: az Ásatrú az önmegismerésnek és a világlátásnak egy olyan útja, ahol az egyén szabadsága kevésbé korlátozott. Ám cselekedeteink határoznak meg minket, szabadságunk felelősséggel jár. Ezt persze többféleképp is megélhetjük, többféle céllal is nekivághatunk az útnak – bölcsességet, erőt szerezni, védelmezni azokat, akik rászorulnak, igazságosnak lenni minden körülmények között… Egyenes háttal kell állnunk az élet nyújtotta kihívások elé, és büszkének lenni: hiszen hitünk gyökerei a mélybe nyúlnak. Meg kell találni az összhangot az Ősök bölcsessége és a modern kor erkölcsi és morális alapvetései között. Tovább kell fejlesztenünk magunkat, és ezzel együtt gazdagítanunk kell hitünket, hiszen nemrég született újjá – életet kell lehelnünk belé.

Ésszel, tudással, kritikával és kitartással – legyünk méltók az örökséghez.

Tavaszköszöntő, avagy Ásatrú Találkozó 2.0

Lezajlott immár a második találkozó is a Magyar Ásatrú Gyülekezési Pont égisze alatt. A decemberihez képest jóval többen gyűltünk össze és áldoztunk az Isteneknek, a landvættirnek és az Ősöknek. És még csak nem is feltétlenül mondanám azt, hogy ugyanazzal a céllal érkeztünk mindannyian a helyszínre.

A résztvevők száma végül hatra gyarapodott, vagyis az előző duplája – még ha nem is sok, de kezdetnek nagyon is jó. A hatból két ember részben megfigyelőként érkezett – egyikük a Pécsi Tudományegyetem hallgatója, aki az újpogány vallások (szakszó, kénytelenek leszünk megbarátkozni vele ilyen esetekben) természetszemléletéről írja a szakdolgozatát, másikuk az ELTÉ-ről érkezett és egy, az újpogányságot kutató önképző kör tagja. Végül mindketten tevékenyen részt vettek a blóton.

A Normafa továbbra is szörnyű látványt nyújt – letört ágak, lecsupaszított fák, kidőlt törzsek mindenfelé. Ám látszik, hogy a természet új erőre kap, a törések mentén új hajtások erednek meg, a megtépázott törzseken zsenge levelek mutatják: van erő az erdőben. És ahogyan minden évben eljön a tél, majd a tavasz, úgy ez az erdő is bár megsérült, de újraéled és virágozni fog, hogy aztán újfent homályba boruljon a hideg évszak előestéjén. Ezen a napon a talpraállást, az újjászülető erőt ünnepeltük, mely átjárja ilyenkor erdeinket, tavainkat, hegyeinket.

Egy kisebb, tiszta területen álltunk meg egy ösvény végén, melyet az erdőt takarító munkások hagyhattak. Közvetlenül mellettünk egy kidőlt fa nyúlt el – a talajjal együtt szakadtak ki a gyökerei a földből. Tökéletes jelenet ez a tavaszi erdőben – egyik oldalon a halál, egy hosszú út vége, a másikon az élet: friss hajtások tömkelege.

Sört bontottunk, megtelt a szaru, és sorra üdvözöltük az Isteneket. Mindenki köszönthette azt, ki szívéhez a legközelebb állt, s mindenki ivott egy-egy kortyot a tiszteletükre. Az utolsó kortyot Ők maguk kapták – egy kisebb fa tövéből indult útjára az ital hozzájuk. Majd a hely szellemeinek üdvözlése következett – a megtépázott természet lelkeié, aki körülvesznek és vettek minket akkor is. Végül, de nem utolsó sorban az Ősök következtek, sorsunk korai alakítói, szerencsénk kovácsai – méltón köszöntve lettek. Jött a kérdés – kire ürítsük a szarut még? A jötnarra – érkezett a válasz, hisz közülük sem kívánja mind ember és Isten halálát – legyen hát, ittunk rájuk és öntöztük a fát, nekik is küldve a sörből.  Ezzel vége lett a blótnak, és elindultunk vissza.

Újfent a Kétlyukúban gyűltünk össze – jó helyen van, könnyű megtalálni és hazajutni onnan. Ott aztán izgalmas beszélgetés kerekedett – Istenekről, emberről, világról – és minden más témáról, ami nem feltétlenül kapcsolódott az eseményhez, de szükséges volt ahhoz, ami a célja volt: a közösség építése. Sok érdekes gondolatot hallhattam ott, van min törni a fejem azóta is. Talán majd itt is megírom, mire jutottam magamban. Végül kilenc óra körül elhagytuk a helyet.

Egy biztos: a találkozó siker, még inkább, mint az előző: akkor örültem, hogy volt, aki végül eljött. Most örültem, hogy még többen érkeztek, és többféle nézőpontot, okfejtést hallhattam. Csak remélni tudom, hogy innen már csak pozitív irányba mozdul az ügyünk. Folytatjuk.

Téli találkozó 2014

Hát ez is lement, szinte hihetetlen, hogy ennyi várakozás után végül csak eljött a december 20. A jelentkezők száma elég rapszodikusan változott, hol ennyi, hol annyi, de végül kikristályosodott, hogy elég kevesen leszünk – ami persze relatív. Ahogyan az események többségénél (általánosságban), itt is a jelentkezők töredéke tudott részt venni személyesen, ami sajnálatos, azonban várható végkifejlet volt. Így hárman gyűltünk össze a Moszkva téri óra alatt, ahonnan fél háromkor indultunk el a Normafa felé.

A helyszínről hallott tudósítások – a jégkár, az ónos eső tombolása – egyáltalán nem volt túlzó. Mindenfelé törött ágak, kidőlt törzsek, ágymásnak feszülő tömegek vártak. A látvány szomorú és meglepő, aki arra jár, bizonyára nem gondolja másképp. Egyébként a helyszín nincs messze a Normafa busz-gyermekvasút megállótól, így meg is jegyeztük, hogy a parkoló ideális találkozópont későbbi eseményekhez, amennyiben ragaszkodunk a helyszínhez…

… és miért ne tennénk? Attól függetlenül, hogy most milyen állapotban volt, az kiviláglott, hogy keresve sem találhatnánk jobb helyszínt az Istenek üdvözlésére. Végül egy domb oldalában állapodtunk meg, mivel reménykedtünk benne, hogy az amúgy elég erősen fújó szél talán megkímél minket – és hagyja, hogy meggyújtsuk a gyertyáinkat. Bár ez utóbbi kevésbé sikerült, a szertartás rendben végbement, és úgy hiszem, jól is sikerült. De mivel én vezettem, nem tisztem megítélni, majd a résztvevők kielemzik, ha szeretnék. Magáról a szertartásról most nem írnék részletesen, majdnem az előre megbeszélt menetrend szerint haladt, de látva a tájon végigsöpört pusztulást, a Landvættir üdvözlését előrébb hoztuk.

A szertartás nagyjából fél órát vett igénybe, ki-ki köszönthette az Isteneket, az ősöket és Sunnát a maga módján. Az esemény után visszatértünk a Moszkva térre, ahol már csak ketten folytattunk az estét a Kétlyukú kocsmában beszélgetve az Ászokról, a Vánokról, az Ásatrú helyzetéről és még rengeteg témáról a személyestől a objektívig. Nyolc órakor zártuk le az eseményt.

Ha összegezni szeretném az eseményt, mindenképp elmondhatom, hogy sikeresnek tartom. Bár kevesen jutottunk ki végül a Normafára, a bensőséges és családias hangulatú szertartás kárpótolt minden ilyen jellegű fájdalomért, két remek embert ismerhettem meg. A blót az elvárásoknak megfelelően sikerült, és további találkozókat terveztünk az újévre. Elindult valami, ebben biztos vagyok – és januárban már talán többen szabaddá tudják magukat tenni egy könnyedebb esti beszélgetésre.