2015. június havi bejegyzések

Vendégposzt – Gondolatok az ember-isten kapcsolatról / ValhallaRising

(A következőekben ValhallaRising gondolatait olvashatjátok vendégposztként az Istenek és az emberek közötti viszonyról.)

Sziasztok!

Ezúttal egy kicsit szabadabb írással találkozhattok, mert igazából most a gondolataimat szerettem volna megosztani veletek a témával kapcsolatban. Tehát maga az írás nagyon a személyes véleményemet fogja tükrözni, de ennek ellenére remélem, hogy elérek vele valami építő jellegű eredményt is 🙂

Amikor különböző vallásokról beszélünk, és azok isteneiről, fontos megjegyezni, hogy nem csak az a különbség mondjuk a kereszténység és az Ásatrú között, hogy egyiknél egy isten van, a másiknál meg több; hanem alapvetően ahogy minden vallás teológiai és filozófiai vitákban őrlődik, úgy kialakul a saját istenképe is (de ez már a kezdetekben is kialakulhat). Ez pedig kultúrákként és felfogásokként nagyon eltérőek lehetnek. Sőt, átfedésben is vannak, hiszen a személyes felfogás is nagyban befolyásolhatja ezt, mégha mondjuk az ellent is mond az adott vallás többségének gondolkodásával.

Bennem, személy szerint, amióta az északi isteneket követem, szép lassan kezdett csak megvilágosodni, hogy hogyan is képzelem el a kapcsolatomat velük. Viszont ez, az amúgy még változékony istenkép, hatalmas rostán ment keresztül – van ami megmaradt a keresztény gyökerekből, van amit más vallások megismerésével adtam hozzá, de a fő tényező, amely a véleményem kialakulásában szerepet játszott, az az Eddák volt.

De, hogy hogyan is alakult végül ki az istenképem? Jobb, ha már végre hagyom a rizsát és rátérek a konkrétumokra.
A kérdés gyökerét én a teremtésben kerestem legelőször. Elsőre úgy tűnt, hogy ez a teremtés történet nem változtatott túl sokat az isten-ember kapcsolatképemen, hiszen a kereszténységhez hasonlóan nálunk is egy férfi és egy nő teremtetik az istenek képmására.11425740_661315533968593_646501031_n De, ha jobban belegondolunk a logikába, már itt is hatalmas választóvonalba ütközünk – hiszen a monoteista vallásokban egy isten van: ő a mindenható, minden felett álló entitás.
Épp ezért, amikor a saját képére teremt minket, akkor mi is egyfajta kiválasztott szerephez jutunk. A növények, állatok és minden más NEKÜNK lett teremtve; ergo joggal birtoklunk mindent. Épp ezért nem is kell félnünk nálunk erősebb entitásoktól – ha netán valami természeti csapás fenyeget, akkor minden bizonnyal mi vagyunk a hibásak, és valójában isten büntet meg minket. Mert számunkra a legnagyobb ellenség saját magunk vagyunk, esendő élőlények lévén magunkban kell minden harcot megvívnunk, amiket a kísértés okoz.

Ezzel szemben az Ásatrúban más istenkép alakul ki a szövegek alapján: ámbár a mi isteneink is hatalmas erővel rendelkeznek, de nem mindenhatók. Vannak hibáik, előnyeik, és azt is be kell bizony vallanunk, hogy némelyikük valószínűleg le se sz**ja, hogy mi történik az életünkel. Viszont ugyanúgy meg van az erős kötődés az isteni és az emberi rend között, sőt! Ne felejtsük el, hogy míg egy monoteista számára elérhetetlen az ő istene, egy távoli idea, egy cucc, amit akkor közelíthetünk csak meg, ha erkölcsös életet éltünk, addig nálunk az istenek közvetlen kapcsolatba is lépnek néha velünk; maga Heimdall-Ríg tanított minket úgy, mintha saját fiát tanítaná; de sokszor látogatnak el más istenek is a világunkba, hogy megnézzék minden rendben van-e itt lent, Miđgarđban.

Sokaknak elsőre úgy tűnhet, hogy a mi isteneink nem is foglalkoznak velünk. Pedig ez nem igaz. Nem gondoljuk úgy, hogy Óđinn vagy þór látná minden mozdulatunkat, és felsegít minden esésünknél, ha méltóképp szolgáljuk őket. De ez nem is baj, sőt, sokkal közelebb áll a realitáshoz. Ki kell érdemelni az istenek figyelmét, kemény munkával és fejlődéssel, kitartással és akaraterővel – ha így teszünk, valóban meg fognak segíteni a nehéz helyzetben, de nem úgy, mint az az apa, aki örökké babusgatja gyerekét, és ezzel együtt annak is fogja tartani élete végéig. Úgy fognak megsegíteni, mint az az apa, aki tanítómestere a fiának, és tudja, hogy néha el kell engednie gyereke kezét, mert akkor az fel fog nőni, és akár már apjával is vetekedhet. A Ríg-énekben azt olvashatjuk, hogy az emberfiú már túljár tanára, Heimdall eszén, Óđinnról pedig tudjuk, hogy úgy köszönti az arra méltó hősöket Valhallában, mintha a frissen érkezett vendég lenne a legbecsesebb élőlény egész Asgarđban.

Áttárgyaltuk a teremtést és az életet; jöjjön hát a halál. A túlvilágképünk különbsége is nagyban különbözik a monoteista túlvilágképtől, és ez is szépen befolyásolja az isten-ember kapcsolat kinézetét. Ennek egy nagyon egyszerű oka van: nem fekete-fehér se az élet, se a túlvilág. Nem mennyország lesz halálunk után, vagy pokol. Nem ilyen egyszerű a dolog.

Ha valaki méltóképpen tanul, edz, fejlődik a maga útján, a maga környezetében, akkor bizony elnyeri az istenek figyelmét, és ők ezért gondoskodni fognak róla, ha eljön annak az ideje- főleg, mert szükségük is van ránk. Tudjuk, hogy mi is hatalmas szerepet játszunk majd a Ragnarökben, és bizony azzal, hogy tinédzserként elloptam a lekvárt Marika néni boltjából, de aztán meggyóntam, nem igazán segítem ki az isteneket. A kölcsönös tisztelet teszi lehetővé azt, hogy mi elérjük méltó jutalmunkat a túlvilágon – de ezt a tiszteletet meg is kell alapozni valahogy.

De akkor mi a helyzet, ha nem érem el ezt? Nincs egy pokol, ahol elnyerem a büntetésem a lustaságomért?11324043_661325990634214_1997694188_n

Azok, akik átlagos életet élnek, csak élvezik a mindennapokat, természetesen nem jutnak emiatt pokolra – nincs értelme a büntetésnek itt. Egyszerűen csak ugyanazt az életet fogják élni a túlvilágon is, Hélben, mint ahogy az evilágon intézték dolgaikat. Ez pedig csodálatos, és itt szeretném megjegyezni, hogy Hél a ”leg-emberbarátabb” istenek közé tartozik. Bizony fontos dolog megköszönni þórnak, hogy megvédi gyenge világunkat, de ne felejtsük el azt se, hogy a lelkek zömét Hél fogadja be birodalmába, ami szerintem hatalmas szó, legalábbis ránk nézve. Mert az angol nyelv asszociációjával ellentétben ”Hel” nem maga a pokol (angolul: ”Hell”) – hanem egyszerűen egy másik dimenzió, ahol folytathatjuk az életünket.

Visszatérve a túlvilág kérdéshez felmerül még egy kérdés: akkor nem is fontos, hogy mennyire élek erkölcsös életet?

Természetesen ez nem így van. De ehhez megint csak azt tudom mondani: az élet nem fekete-fehér. Változnak a körülmények, a kultúrák, a hagyományok, és ezért nem tudunk eternális erkölcsi igazságokban hinni.

Igaz, nagyon szélsőséges eseteknél említi a Völuspá Nídhöggöt, aki Yggdrasil gyökereinél kínozza az arra méltó embereket, de ezek a nagyon szélsőséges esetek. Alapvetően itt is az teljesül, hogy ahogy az evilágon cselekedtél, úgy fogsz élni, úgy fognak bánni veled a túlvilágon is.

Nekünk nincs tízparancsolatunk, se más törvénykönyveink, amelyek megszabnák, hogyan éljünk. Természetesen ha tanácstalanok és elveszettek vagyunk, az írásokban találhatunk válaszokra, de azokat se szabad kötelező érvényű dogmáknak tekinteni legtöbbször. Ne felejtsük el, hogy például a Hávamál, Óđinn tanítása se valami eternális törvénykönyv; vagy megfogadjuk, vagy nem. Az ének is ilyen hangnemben beszél.

Épp ezért én úgy gondolom, hogy azok, akik nem a mi vallásunkat követik, de próbálnak tenni azért, hogy közelebb kerüljenek a valódi világhoz, hogy elérjenek valami felsőbb igazságot, és ezt a legértelmesebb eszközökkel teszik meg, azoknak is szép életük lesz Hélben. És ez az istenek igazságossága.

Való igaz, ezek az emberek valószínűleg soha se fognak bekerülni valamelyik isten csarnokába  – de szerintem egy dervis, aki egész életét arra szentelte, hogy Allahot imádja és közelebb kerüljön az ő igazságához, nem is szívesen mulatozna együtt Óđinnal Valhallában egészen a Ragnarök eljöttéig.

Végére pedig azért érdemesnek tartok megemlíteni egy harmadik istenképet is, amellyel ugyan szintén nem értek egyet, de érdemes tanulni belőle.

A keleti politeista vallások némelyikénél idővel kialakult az a nézet, ami szerint az istenek nem valami felsőbbrendű entitást jelölnek, hanem utakat. Vagyis nem imádják az adott istent, nem áldoznak neki így meg úgy, hogy megnyerjék, de megpróbálnak úgy élni, ahogy a róla szóló történetek is szólnak – ezáltal is egy isteni ösvényre lépve.

Ámbár én nem fogom fel ennyire szimbolikusan az istenek tetteit, és magukat az isteneket, sokkal inkább hús-vér entitásoknak gondolom őket, mégis fontosnak tartom azt, hogy az életükkel adott értékeket kövessem. Hogy megpróbáljak valahogy én is keresztezni az ösvényemet az övéikkel, és mégha nem is pontosan az ő útjukon járok, de megpróbálok tanulni hibáikból, erényeikből és tetteikből. Szerintem ez fontos pillére az isten-ember kapcsolatnak.

11535385_661315547301925_1518151167_o

Lezárásként érdemes elmondani, hogy csak pár dolgot említettem most meg – az emberi tudás oly hatalmas, hogy biztos ezernyi más istenképp is létezik ezeken kívül; és valószínűleg ezekből sok is a járható út. Akárhogy is fogjuk fel az isteneket, fontosnak tartom, hogy ezzel egy szebb és igazabb célt szolgáljuk, és képesek legyünk arra, hogy ne zavarjuk meg mást, amint járja a saját újtát. Lehet, hogy nem egyezik meg az ösvényünk, de sokat tudunk tanulni egymástól; de mégha nem is gondoljuk így, mégse ad ez okot arra, hogy beletapossunk a másik ösvényébe. Ez az írás is elsősorban ezt szerette volna figyelembe venni, épp ezért fontos megjegyeznem, hogy nem akartam semelyik vallás követőit se megbántani, de ha mégis valaki úgy érzi, hogy túl offenzív voltam, attól elnézést kérek. Az iromány inkább segítő jelleggel készült: ha megfogtam valamit az olvasóban, annak örülök, de ha csak elolvasta, mint érdekességet, már azzal is elértem valamit.

Örömmel veszem, ha ti is megosztjátok az istenképeteket, a véleményeteket, esetleg a cikkel kapcsolatos kritikátokat a kommentszekcióban – természetesen kulturált és toleráns keretek között.

Reklámok

Válasz.

Nem hittem volna, hogy szükség lesz egy ilyen posztra, de az elmúlt egy hét azt mutatja, hogy nem elkerülhető – nem mintha ezzel amúgy bármi baj lenne, mármint a következő témával, de nem hittem volna, hogy ennyire úgy fogom érezni, hogy beszélnem kell róla. Elég sok alaptalan vád érte az oldalt, az Ásatrút, és úgy általában minket. A körülmények mellékesek. Szeretném tisztázni, hogy milyen elvek és szempontok alapján vezetem az oldalt, és milyen az én képem az Ásatrúról, mit képvisel, és hol a helye jelenleg a világban, vagy szűkebben csak Magyarországon.

Először is, csak hogy deklaráljuk: Az Ásatrú az óészaki hitvilágon alapuló irányzatok között sem azt jelenti, hogy követői csak az Ászokat ismerik el/tisztelik. Egyformán elismer minden, az Yggdrasil kilenc világához tartozó lényt és entitást. Emellett, tágabban fogalmazva: nem kizáró a többi hitvilág istenségeivel szemben, alapesetben remekül megfér más hitrendszerek mellett (de azokkal nem keveredve. Ami keveredik, az nem Ásatrú). Teljes, heterogén egészként tekint a világra, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe, fontossága.

Érkezett egy olyan komment, mely szerint mi „elbarikádozzuk magunkat” az Istenektől a forrásaink mögé. Ezt úgy, ahogy van, elutasítom. A források, amelyek ránk maradtak, a legszilárdabb alapjai ennek a hitnek. Sokat lehet vitázni az amerikai Ásatrú-gyakorlatról, de néha szembejön egy mondás az interneten egy csoportjukban, ami jól jellemzi, mi is a hozzáállásunk alapja: az Ásatrú olyan vallás, amelyben házifeladat van. Igenis el kell olvasni a forrásokat, el kell gondolkodni rajtuk. Hogy miért? Mert ez az egész világnézet alapja. Innen kapjuk a lehetőségekhez mérten leghitelesebb képet arról, milyen is az a bizonyos északi, vagy germán világszemlélet, amely megfogta a fantáziánk valamilyen formában. Mindannyian tudjuk – ahogyan ez már elhangzott ezen az oldalon -, hogy a legtöbbjüket érte keresztény hatás. Tisztában vagyunk vele – de úgy hiszem, szét tudjuk választani azt, és ami annak előtte volt. És habár vannak lyukak és rések, homályos foltok a történetekben – de ezekről lehet beszélgetni, ezek az Ásatrú nyitott kérdései. Nem csapunk a hasunkra, és találjuk ki az összekötő elemeket – a források alapján igyekszünk megfejteni, mit rejthetnek a kimaradt és elvarratlan szálak. És ki tudja, talán egyszer újabb írások kerülnek elő, amik segítenek befoltozni a lyukakat. De addig is abból dolgozunk, ami van. Mert ez az alapja mindennek – mert ha ez nincs meg, akkor egy szubjektív katyvaszt kreálunk csupán. Ha nincs meg ez a hajszálvékony kapocs az Ősökkel, akkor az egésznek mi értelme? Az Eddák évszázadokon, akár egy évezreden át is formálódó kulturális kincsek, mert megőrizték annak a népnek a világszemléletét és gondolatiságát, melynek tagjai között a mi hitünk fundamentumául szolgáló vallás követői éltek. Vajon elvethető-e ez, ha valaki úgy vallja, hogy maga is az északi hitvilág felé fordult? Vajon legyinthet-e rá bárki közülünk? Aligha. Emellett még rengeteg forrás található – népmesék, balladák, mondókák – és habár mind jóval később kerültek lejegyzésre, mintsem hogy Észak áttért a kereszténységre, ha kellő kritikával tanulmányozzuk őket, lefejthető az utólagos máz, és kiviláglik a gondolat, történet magja.

A személyes tapasztalás, illetve az az alapján összegyűjtött személyesebb jellegű információk halmaza, amit nevezhetünk upg (unique­/unverified personal gnosis)-nek is, nagyon fontos a hit megélése szempontjából. Ettől válik az egész az egyén részévé, így lesz az élmény ténylegesen építőköve az életének.  Ez is többféle lehet természetesen – de az alapja mindennek a meglévő tudásunk. Ebből indulunk ki. A upg az egyén magánszférájában létrejött kapcsolat az Istenekkel – ezt nem lehet átruházni másra, egyetemes igazságként kezelni, mert minden egyes individuumnál más és más. Emellett minél több háttérinformációnk van, annál jobban megértjük az Isteneket, és értelmezni tudjuk a jeleket, melyek a megismerés további útján jönnek szembe velünk. Ez az, ami minket is összeköt – a közös tudás, amely mindannyiunknál ugyanaz. Értelmezhetjük többféle úton-módon, de ez a szavakon nem változtat. A személyes fejlődést pedig csakis folyamatos tanulással, kritikus látásmóddal és józan ésszel lehet elérni. Ha valaki komolyan gondolja, akkor energiát is kell bele fektetnie.  Nem könnyű út, de ki tud olyan értelmes tevékenységet, ami kis befektetéssel releváns hasznot is hoz?

Aki az Ásatrút követi, annak be kell látnia, hogy a hitnek van egy magja és egy világszemlélete. Nem feltétlenül muszáj elsőre elfogadnia ezeket. Gondolja át az egyén, hogy tényleg ezek azok az elvek, amelyek mentén szeretné leélni az életét. Persze sok dolog van, ahol figyelembe kell vennünk, hogy bizony, eltelt ezer év. Modern emberként kell gondolkodnunk, de ez nem jelenti azt, hogy a forrásaink nem adhatnak nekünk iránymutatást, tartást. A vallás megmutatja és kisebb-nagyobb mértékben formálja, hogy hogyan viszonyul az egyén az őt körülvevő világhoz. Hogy én ezt hogyan látom, arról már korábban írtam.

Ha már itt tartunk, van még egy dolog: az Ásatrú fiatal vallás. A gyökerei az idők mélyére nyúlnak, de sok víz lefolyt a Dunán, mire elkezdték feltámasztani. Ettől még szilárd alapokon nyugszik. Ezt ne felejtsük el.

Arra a „vádra”, mely szerint az Ásatrút úgy befolyásolta a forrásokon keresztül a kereszténység, hogy az Isteneket távoli és megfoghatatlan entitásokká tették, a válaszom a következő: tévedés. Közel érezzük magunkat az Istenekhez – ezt szerintem a legtöbben így éljük meg. Nem távoliak, de nem is ugranak be minden délután teázni. Nekünk kell megtennünk, amit tennünk kell, hogy elérjük, amit szeretnénk. Nem kérhetjük mindenért a segítségüket, hisz akár úgy is fogalmazhatnánk, büszkévé akarjuk tenni őket. Ez pedig „önálló munka” nélkül kivitelezhetetlen.

Hogy egy kicsit összefoglaljam: az Ásatrú az önmegismerésnek és a világlátásnak egy olyan útja, ahol az egyén szabadsága kevésbé korlátozott. Ám cselekedeteink határoznak meg minket, szabadságunk felelősséggel jár. Ezt persze többféleképp is megélhetjük, többféle céllal is nekivághatunk az útnak – bölcsességet, erőt szerezni, védelmezni azokat, akik rászorulnak, igazságosnak lenni minden körülmények között… Egyenes háttal kell állnunk az élet nyújtotta kihívások elé, és büszkének lenni: hiszen hitünk gyökerei a mélybe nyúlnak. Meg kell találni az összhangot az Ősök bölcsessége és a modern kor erkölcsi és morális alapvetései között. Tovább kell fejlesztenünk magunkat, és ezzel együtt gazdagítanunk kell hitünket, hiszen nemrég született újjá – életet kell lehelnünk belé.

Ésszel, tudással, kritikával és kitartással – legyünk méltók az örökséghez.